Evészavar: anorexia és orthorexia = hülye vagyok?

Ennyi idő elteltével úgy döntöttem, hogy leírom az evészavarral kapcsolatos személyes véleményemet és tapasztalatomat, méghozzá elég részletesen. 

Tisztában vagyok vele, hogy amit itt hagyok, az „felhasználható ellenem”, ráadásul bizonyos részek deviánsnak is hathatnak. De engem ez nem érdekel, mert talán ha megértjük a problémát, azzal csökkenthetjük a betegek számát, vagy gyorsíthatjuk a felépülésüket. Ráadásul ez nem titok, eddig is felvállaltam, csak nem ilyen formában és nem ilyen nyíltan. 

Még az elején leszögezem, hogy a téma már NEM aktuális, és ha az lenne, nem tudnék, illetve nem is akarnék se írni, sem beszélni róla.

   Szerencsére ma már nem „divat” anorexiásnak (vagy wannarexiásnak?) lenni, viszont még ennek ellenére is sokan vannak, akiknek nincs semmi önbizalmuk, akiket nap mint nap megaláznak és kigúnyolnak, akik éheztetik magukat.

Tekintve, hogy voltak, akik „hozzájárultak” az evészavarom és a torz énképem kialakulásához, illetve olajat öntöttek az önutálatom tüzére, nem tudom őket a beszámolómból kihagyni. Semmi pánik, nem fogok név szerint megemlíteni senkit. Itt nem az a lényeg, hogy kit „kell” utálni, hanem az, hogy amit ezek az emberek csináltak, az mit jelenthet, illetve mit jelentett számomra. A szavaknak és a tetteknek súlya van, ezért megéri 2x is meggondolni, hogy mit érdemes hangosan kimondani, és mit lenne célszerűbb inkább magunkban tartani. Főleg akkor, hogyha gyakran figyelmeztetnek arra, hogy ez nem volt szép. Vannak akik kedvesebb természetűnek születnek, és vannak, akikbe ha akarják is csak kevés empátia szorul. Ez ilyen. Ennek ellenére hiszek abban, hogy ezeknek az embereknek azóta fejlődött a jelleme, vagy ha nem, egyszer fejlődni fog.

Talán néha nyersen fogok fogalmazni, és úgy fog tűnni, mintha én magam is ítélkeznék. Ezt már most leszögezem, hogy egyáltalán nem támogatom az evészavar egyik formáját se, legyen az anorexia nervosa, vagy binge eating disorder, stb. A self-harm az self-harm, ami nem csak a betegre, hanem a környezetére is rossz hatással van (ez fordítva is érvényes). Önmagunk bántalmazása és elhanyagolása semmiképp se helyes. Ha komoly a probléma, érdemes szakemberhez fordulni (ami gyakran nem elég) és minél többet tenni azért, hogy a mocsárból a beteg kikászálódjon valahogy. Aki súlyosan alultáplált, vagy elhízott, az lassú úton halad a saját, korai halála felé.
Azt is kihangsúlyozom, hogy a természetesen vékony, vagy az átlagnál teltebb, de meg egészséges emberek NEM evészavarosak!

A kezdetek

Nem volt ez olyan egyszerű és gyors, mint amilyennek tűnt. Ez tényleg olyan, amiről senki nem beszél. Nem egy beszólással kezdődött, hogy nagy a seggem, vagy valami hasonló. 

A dolog úgy kezdődött, hogy elkezdtem serdülni. Elkezdett szélesedni a csípőm, elkezdtem megnyúlni.

violin hips

 Vékony gyerek voltam, és úgy 13 éves koromig soha nem érdekelt, hogy milyen az alakom. Aztán elkezdett zavarni a csípőm. Nem értettem, hogy miért türemkedik ki ennyire. Plusz későn érő voltam, és azt hittem, hogy valami baj van velem, csak mert mindenki előrébb volt a fejlődésben, mint én. Az az ötletem támadt, hogy meg kéne próbálni hízni egy kicsit. Elkezdtem ebéd után repetázni, direkt az egészségtelenebb ételeket preferáltam. Bár akkoriban még nem tudtam, hogy mi számít egészségesnek, és mi mondható egészségtelennek. Csak azt tudtam, amit a köztudatból vágtam le. Zöldség, főzelék, gyümölcs = egészséges és Mekis kaja, édesség, tészta (szénhidrát) = egészségtelen.

Szóval megkezdtem a naaagy hízási kísérletemet. Nem kellett sok idő, és már látni lehetett a változást. Na de milyen változást? Nem úgy néztem ki, ahogy azt korábban elképzeltem. Minden felesleges kiló a hasamra és a combomra ment. A fejem is elkezdett kikerekedni. Amint ezt észrevettem, eldöntöttem, hogy visszaveszek az evési szokásaimból. De nem ment, mindig éhes voltam. Kerestem neten alternatív étvágycsökkentőket, de nem találtam semmit. Elkezdtem éjjel, titokban felülésezni. 2 testvéremmel osztozkodtam egy szobán, és előttük szégyelltem, hogy mivé lettem. Nem akartam hogy lássák, hogy szégyellem. Aztán egyre csak híztam és híztam, mert már ott tartottam, hogy mindig éhes voltam. Viszont a kaja jelentette számomra az egyik örömforrást. Már rendesen vártam, hogy mikor lesz már kész az ebéd vagy a vacsora. 

Itt lehettem úgy 14-15 éves. Ezeket az éveimet végig vegetáltam. Elég csendes, magamnak való gyerek voltam, akit nem mellesleg mindig kontroll alatt tartott az anyja. Maga az elkéretőzés is nehézkes volt. Soha sehova nem engedett el se engem, se a testvéreimet. Lényeg a lényeg, egy korlátozott, magamba forduló couch potato voltam, ami csak rontott a fogyási kísérleteimen. Igaziból itt MÉG csak engem zavart, hogy „dagadt voltam”. (Fun fact: 158 cm és 54 kg voltam akkor. Most meg 160 cm és 54-55 kg vagyok)

Aztán tizedikes lettem. 16 éves voltam. Először otthon kaptam a megjegyzéseket, mint pl:

„hamarabb fel kéne kelned”

„nem kéne annyit fetrengni”

„a fejed olyan, mint a Hold emoji”

„most őszintén, hány kiló vagy, 60?”

„néha mozogni is kéne”

„nem vagy dagadt, csak a combjaid vastagok”

Ilyenkor már úgy nézett ki a napi kajálásom, hogy otthon reggeliztem pl. müzlit, az iskolába még anyám csomagolt tízórait (ez valami pékáru volt, amit rendszerint hazafelé menet kidobtam) aztán farkaséhesen rávetettem magam a kicsit se tudatosan megtervezett ebédemre (szóval ami otthon volt, pl. spagetti) és bezabáltam, mint egy farkas. A vacsora a szokásos volt. Valami szendvics féleség, nem fontos a történet szempontjából. Just sum basic dinner. 

Bullying

Épp egy szokásos gyomorkorgós napomat töltöttem az iskolában, mikor az egyik osztálytársam ki akarta préselni magát a székem és a mögöttem lévő pad között, és azt mondta: „menj már innen, fasírt segg!”

Őszintén szólva nem számítottam erre. Utoljára akkor bullying-oltak, mikor nyolcadikos voltam. Utána maradtam halk, láthatatlan. Azt hittem megúszom, de nem. Pár perccel később jött az újabb beszólás: „akkora a segge, hogy eltakarja a táblát! Kitakarja a látóteremet!”

Igen, ez egy fiú volt. A legtöbb fiú osztálytársam szerint mindig is csúnya voltam. (nem mintha olyan sokan lettek volna, lol) De nem csak csúnya: dagadt, senki. Aki ha köszönt, azt kapta válaszul, hogy „kuss”. Aki ha megszólalt, kinevették. Igen, már a kövérségem is bűn volt.

Elkezdtem küzdeni a könnyeimmel. Bekönnyeztem, aztán elfordultam. Egy könnycseppet se hullajtottam előttük. Nem adtam meg nekik az örömöt. 

Aztán becsöngettek, a tanár megtartotta az órát, kicsöngettek... Mehettünk haza.

Hazafelé menet eldöntöttem, hogy ennek itt és most véget vetek. Otthon megkértem anyámat, hogy mostantól gyakrabban készítsen egészséges, „fogyókúrás” ételeket. Igaziból meg volt szeppenve, de belement. Aztán rájött, hogy 2 különböző főétkezést elkészíteni nem is olyan mókás. Azt mondta, hogy ebből elege van, és nem fog velem kivételezni. Aztán éhségsztrájkba kezdtem. Mindig skippeltem a vacsorát, legalábbis azt hitték. Mikor senki nem figyelt, felkaptam egy paradicsomot, magammal vittem a fürdőbe, a csap fölött beleharaptam, kiszívtam a húsát, mint egy vámpír (csak hogy le ne csöpögjön, minden cseppje értékes) a maradék, magokat körülvevő húst, illetve a paradicsom héját pedig megettem. Sorban tüntettem el a paradicsomokat, mintha mi se történt volna. 

Amúgy elég sokáig tartott, mire ezt otthon észrevették. Apám értesült is a különös evési szokásaimról. Mikor hazajött, megkérdezte, hogy mi az, amit szívesen megennék. Rákérdezett ilyen basic diétás ételekre, mint pl. abonett, vagy puffasztott rizs. Ezeket ajánlotta egy segítőkész osztálytársam is (aki egyébként soha 1 rossz szót nem szólt a fenekemre, sőt, dicsérte is az alakomat :’D még ha tiszta narancsbőr voltam, akkor is) így hát bizakodva igent mondtam. 

Aztán megint én lettem a hibás. Egy probléma, akinek külön kell ebédet csinálni, már nem is reggelizik, vacsorázni is csak néha jön ki. Költeni is kell a „drága” abonettjére, stb.

Mindeközben én minden éjjel úgy feküdtem le aludni, hogy reménykedtem, hogy fogyni fogok. Elkezdtem napi 3 liter vizet legurítani a torkomon. Edzettem is minden nap 20-30 percet, bár csak kardióztam. Néha a húgom kérdezte, hogy miért csinálom ilyen lassan a gyakorlatokat. Én erre azt feleltem, hogy biztos azért, mert nem viszek be hozzá elég energiát. (Itt már képben voltam a kalóriaszámlálással is. Kiírtam gyakori kérdésekre, hogy a zöldborsó tényleg hizlaló-e. Kaptam egy csomó kiosztást, aztán valaki ajánlotta a kalória bázist.) Ma már úgy gondolom, hogy a depresszió miatt nem voltam soha se mozgékony, de energikus, se semmilyen. Egyébként az anorexia egyik velejárója a depresszió, bár előtte se volt piskóta a mentális egészségem állapota.

Aztán jöttek a reggelek, felkelések. Az 1. gondolatom mindig az volt, hogy vajon fogytam-e a tegnapi nap után?  Volt egy kis rituálém. Mindig lecsekkoltam a reggeli, lapos hasamat, és végigsimítottam a már kilátszódó csontjaimat. Elégedett voltam.

Mivel hangot adtak annak, hogy nem szeretnek még akkor se, ha úgy nézek ki, ahogy a többiek, ezért úgy döntöttem, hogy elkezdem hordani a felhalmozott, fekete ruháimat a goth kiegészítőimmel együtt. Az osztálytársaim az 1. nap kicsit meglepődtek, mikor látták a stílusváltásomat, és ez nekem csak még nagyobb örömet okozott. A névnapi pénzemből kék körlencsét rendeltem. Napról napra vékonyodtam. Egyre inkább úgy éreztem, hogy igen, ez vagyok én!

Néztem az embereket a busz ablakából. A kövérebbeket lesajnáló tekintettel méregettem. Azt gondoltam magamban: én a helyükben nem tudnám elviselni, hogy így nézzek ki! Még jó, hogy én léptem! Ez borzalmas!...(aztán 1 évre rá már semmit nem gondoltam az elhízottakról. Aki undorítózta őket a hátuk mögött, arra furcsán néztem)

Megint teltek múltak a napok. Kezdtem belefáradni. Fürdés után elsírtam magam, miután szembenéztem magammal a tükörben. Szinte már kilyukadt a gyomrom az éhségtől. Azt gondoltam magamban „mennyivel jobb lenne inkább meghalni, és véget vetni ennek az egésznek... még fogyok egy kicsit...vagy sokat... hogy lássák a többiek, hogy mit műveltek velem...aztán vagy éhen halok, vagy megölöm magam. Bármelyik is fog történni, megtörténhetne minél hamarabb!”

Itt már nem volt menstruációm. Az utolsó vérzésem csak 1-2 napig tartott. Utána megszűnt. Bár nem mintha hiányoltam volna. Akkoriban még nem tudtam, hogy milyen fontos dolog a ciklusom a testem egészsége szempontjából, és hogy milyen károkat okozok magamnak azzal, hogy nem adok a testemnek elég energiát ahhoz, hogy véghez vigye ezt a természetes folyamatot. Igaziból nem hiányoltam, gondoltam, mi baj lehet? Azért rákerestem a menstruáció kimaradásának a lehetséges okaira az interneten, és ledermedtem. Ott volt feketén-fehéren: Anorexia nervosa.

Elolvastam a tüneteket:

• testsúlycsökkenés (Testtömegindex 17,5 alatt), melyet a beteg saját maga ér el a táplálékfelvétel csökkentésével, diuretikumok, étvágycsökkentők, hashajtók használatával valamint excesszív sportolással
• fokozott félelem az elhízástól
• nők esetében a menstruáció elmaradása
• a beteg testképe torzult, mások testét reálisan meg tudja ítélni, magát nem
• Előjele lehet a testsúly 10%-ának elvesztése két héten belül 

Nem, akkoriban még nem használtam semmiféle hashajtót. De a többi mind stimmelt. A hajam is elkezdett hullani, állandóan fáztam. Rájöttem, hogy ez nem mehet tovább. 

De hisz végre 45 kiló vagyok, mindig is annyi akartam lenni!

Próbáltam „meggyógyulni”, ezért 2 napig „rendesen” ettem. Fel is álltam utána a mérlegre, és mikor megláttam a számot, majdnem leszédültem róla. „47 kg” 

Hogy híztam 2 kilót 2 nap alatt? Ez lehetetlen! Persze akkoriban fel se merült bennem, hogy ez inkább a lelassult emésztésemnek, a vizesedésnek, és az elfogyasztott étel plusz ital súlyának "köszönhető". Nem, pánikba estem, és folytattam mindent úgy, ahogy eddig. 

Másnap megint iskola, a szokásos ütem szerint. Emlékszem, rajz volt az 1. óra, mikor bejött az iskolaorvos. Azt mondta, hogy sorban induljunk meg, mert most van az éves szűrés. Senki nem akart menni, ezért vállalkoztam a feladatra. Hisz úgyse volt kedvem rajzolni. Meg úgy semmihez se. 

Az iskolaorvos nem vett észre semmi gyanúsat. Kívülről úgy néztem ki, mint egy átlagos, velem egykorú lány. Aztán ráállított a mérlegre. Ránézett a tavalyi adataimra, és meghökkent. Megkérdezte, hogy fogytam-e mostanában. Azt mondtam, hogy tudtommal nem. Vakarta a fejét, majd az 1 évvel azelőtti adatot áthúzta, és átírta az 54-ről valami 44-hez közelebbi számra. Itt alig bírtam ki, hogy ne nevessek fel, de megúsztam. A terembe visszamenni viszont már nem volt olyan vicces. Nehéz volt lépcsőzni is. Éreztem, ahogy dobogott a szívem, Alig volt vérnyomásom. „de hát ez a sorsom, el kell tűrnöm” – gondoltam. 

*időugrás a múltba* Amúgy az iskolaorvos miután „meghíztam” undorral méregette a narancsbőrömet, a hibákat a bőrömön (pl. anyajegy, amit azóta leműtettem) a lúdtalpamat, a ferde gerincemet. És megkérdezte olyan cinikus hangsúllyal, hogy „ezek a striák a hízás miatt lettek, ugye?” Szintén alig bírtam ki, hogy ne sírjam el magam. De ő erre 1 évvel később már nem emlékezett. Akkoriban még nem jegyeztek meg az orvosok :’D

A menstruáció kimaradásán kívül már más egészségügyi gondjaim is voltak. Elkezdtem puffadni. Itt már 17 éves voltam. Az orvosok tanácstalanok voltak, csak vakarták a fejüket. Elküldtek gasztroenterológiára. Ott elkezdtek kérdeződködni a fogyásommal kapcsolatban. Már nem tudtam türtőztetni magam, elkezdtem sírni. Szegény orvosok hirtelen azt se tudták, hogy mi van, ezért miután megvizsgáltak, elküldtek a pár teremmel odébb munkálkodó pszichológushoz. Ő kérdezgetett az evészavarommal kapcsolatban, én meg mindent tagadtam. Úgy gondoltam, hogyha őszintén válaszolnék, megpróbálna lebeszélni a fogyásról. Én meg már semmit nem akartam, csak fogyni. A fogyózás volt a hobbim, az otthonom. A pszichológus azért visszarendelt, a számát is megadta. Mikor ezt mondtam otthon, kinevettek, és azt mondták, hogy nem kell visszamennem. Nem tudtam, hogy én mit is akarok valójában, ezért nem léptem. A telefonszám is elkeveredett. 

A gasztroenterológián találtak egy kezdetleges autoimmun betegséget. A gyakori hasmenés miatt felírtak egy probiotikumot, és ennyi. Sajnos ez a probiotikum nem sokat segített. Végső elkeseredésemben ismét a google-höz fordultam. És találtam egy fórumot. Egy fórumot, ahol anorexisok, bulimiások, ortoherxiások, vagy éppen wannarexiások voltak. Evészavarosak voltak, mint én. Tőlük vártam a megváltást, így hát rendszeres látogatója lettem a fórumnak, ami thinspiration néven futott. (ma már nem létezik) 
 

Úgy éreztem, hogy ott megértenek. Tudtam velük azonosulni. Szereztem ott barátokat. Néhányukkal még ma is tartom a kapcsolatot. De tényleg csak néhányukkal, mert vagy mindig visszaestek, vagy átmentek vegán náciba, vagy csak szimplán dráma királynőt játszottak, én meg ebből nem kértem.

A cosplay, anime és az idealizált vékonyság

Korábban említettem, hogy régen nagy animés voltam, és cosplayer akartam lenni. A wikipédián meg van adva a karakterek magassága és testsúlya (160 cm – 45 kg elég gyakori párosítás) 

én meg jó cosplayer akartam lenni, ezért a kedvenc karaktereim súlyát is leakartam copy-zni. Ráadásul az animékben az a tipikus ázsiai, idealizált vékonyság jelenik meg. Szépnek tartottam az anime karaktereket. „de ez csak egy rajz, hogy lehet szép?”
Úgy, hogy az a rajzolt karakter rendelkezik egy személyiséggel, illetve külső jegyekkel, amiket gyönyörűnek találtam. Szépnek tartottam a színes hajat, a felemás színű szemeket, a cselekedeteiket, és persze az alakjukat is. De mondom, ezért nem az animék a hibásak, hanem én, mert ennyire elragadtak az irreális elképzeléseim, illetve a testképzavarom. 

*vissza a thinspiration-ra*

A fórum megszűnt. Magamra maradtam. Ismét egyedül voltam. Itt már 18 éves voltam. Szinte már 19 éves. Még mindig a régi nóta szólt: "diéta, jajj de már 50 kg vagyok, nem megy ez már nekem, már megint binge, hashajtás, ez se jó, egy csőd vagyok, utálnak mindenhol, fáradt vagyok, nem megy ez nekem, nem tudom elviselni ezt a rengeteg baszogatást, már csak meg akarok halni, halálra akarok éhezni!”

Aztán jött a kórház. Ott valahogy sikerült elérniük, hogy kezdtem megfeledkezni a szokásos, berögzült érkezési szokásaimról. Szerettem a kórházi kaját, azt is mindig vártam. Olyan gyógyszerekkel gyógyítottak, amik elnyomták a negatív gondolataimat. Híztam is egy kicsit, zavart is. 
Aztán hazamentem
de másnap el is költöztem. 
Nem tudtam tovább elviselni azt a helyet. 

A költözéssel együtt az étkezési szokásaim is elkezdtek normalizálódni. Majd jött az egyetem. Nem tudtam egy fél napot éhesen átvészelni. Nem tudtam fáradtan kasszázni. Beismertem magamnak, hogy ennem kell. De már annyira rohanósak voltak a napjaim, hogy a reggeli-ebéd-vacsora nem is volt kérdéses. Már sokkal kevésbé voltam válogatós. Hetek teltek el, aztán hónapok, és azon kaptam magam, hogy már sokkal jobban érzem magam, ráadásul az evés se zavar többé. Elkezdtem értékelni a nőiességemet. Hirtelen nem is tudtam, hogy ez minek tudható be. Minden esetre örültem neki. Ez persze azzal járt, hogy visszahíztam átlagos testalkatúra. Úgymond „formásodtam”. Már szeretem magamat így. Szeretem, hogy erősebb vagyok, jobb az állóképességem, nem mondok egy bulira nemet a kalóriák miatt, nem tépelődök a tegnap bevitt kalóriákon. Őszintén szólva már nem is tudnám elképzelni, hogy valaha is visszaessek. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Some serious subject below ⬇ This is the picture I'm too scared to post, but some of you may need it. Maybe others just need an explanation. Eating disorders aren't glorious. They're destroying. Anorexia isn't a diet or a body shape. It's a mental illness. Eating disorders aren't about goals, perfection, attention seeking, or the look. ED is about self-hate, fear, bully, anxiety... A looot ooof disappointment. They're kill you inside- and out. It's about how you experience feelings. How you process things. What is the cure? Nothing. A cure for mental illnesses doesn't exist. They won't fully disappear. But you can discover, recognize and understand them. You can taking over them. You shouldn't give a fuck for them. You can rather be your own best friend than your worst enemy. So am I. ---- Hun: tudom, hogy mindenki értette. Csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy ez a dolog már NEM aktuális. Ha az lenne, értelemszerűen nem reklámoznám, mert irritálnék vele másokat, illetve ők is irritálnának engem a reakcióikkal. És igen, tudom, hogy a felső egyik képen se az én méretem, de szemléletesebb így, hogy nagyjából ugyanaz az outfit van rajtam. #recoverywin #edfighter #intuitive #intuitiveeating #warrior #recovery #lifewithouted #lifewithoutana #mentalillness #successful #eatingdisorder #explanation #takingover #confidence #selfworth #therapy #longway #growingup #glowup

𝕆𝖏𝖔𝖚 (@_ojou) által megosztott bejegyzés, Dec 19., 2018, időpont: 7:08 (PST időzóna szerint)

Több, mint egy év telt el, mióta evéssel kapcsolatos negatív gondoltatom volt. Hogy szeretnék-e kicsit leadni zsírból? Ha előnyös lenne, akár. Hogy szeretnék-e izmosodni? Naná! De addig még hosszú út áll előttem, mire testileg és lelkileg is azon a szinten leszek, hogy a megálmodott önképemnek megfeleljek. (nem mintha a jelenlegi külsőmmel akkora gondok lennének, de azért mindig van hova fejlődni) 
Én így szeretem magam, a Párom is így szeret, a családom is elfogad, ráadásul a környezetemnek sincs velem gondja. 

Mostanában egyre motiváltabb vagyok, és bízom abban, hogy inkább fejlődni fogok. 

A többiek mindig csak azt mondták „nem értelek, hülye vagy”

Hogy hülye voltam-e? Talán. Bolond. Pszicho. Gyáva. Egy szituáció áldozata.

Az evészavarok sokkal összetettebbek, mint mi azt gondoljuk.

Néha velem is előfordul, hogy ránézek egy anorexiásra, aki fél lábbal a sírban van, és nem tudom mire vélni. „Komolyan ennyi idős, és még itt tart? Szegény...” – gondolom én. 
Aztán ki tudja, hogy milyen lehet az élete, és miért dönt az éhezés mellett nap mint nap. Ha van evészavaros ismerősöd, ne kommentáld se a külsejét, se az étkezési szokásait, mert ezzel csak ÁRTASZ. Ha dicséred, akkor is, ha szídod, akkor meg főleg. 
Ezzel az állapottal mindenkinek saját magának kell megküzdenie.

Talán csak figyelmet akarnak, ki akarják mutatni a fájdalmukat, vagy nem tudnak megküzdeni egy élethelyzeti válsággal. Pusztán az etetés és a rosszallás nem fog megoldani semmit. A központi problémát viszont fel lehet tárni, és ha az megoldódik, valószínűleg az evészavar mértéke is minimalizálódni fog. 

Remélem, hogyha hasonló betegségben szenvedsz, vagy valamelyik rokonod küszködik ilyesmivel, hasznodra vált az írásom.

Ojou

#anorexiarecovery #ed #eatingdisorder # #recovery #orthorexia #anorexia #ana  #mentalillness #anoressia #ana #mentalhealth #confession #eatinghabits #gyógyult